INFORMÁCIÓK | |
Javaslati adatlap: letöltés |
|
Jegyzőkönyv: letöltés | |
TÉB határozata: letöltés | |
Pest Megyei Értéktár Bizottság határozata: | |
Pest Megyei Értéktár nyilvántartása: | |
Javaslattevők: Valentyik Ferenc | |
Felvétel ideje: 2016.12.06. | |
Megyei értéktárba továbbítva: |
|
Kategória: kulturális örökség | |
Megyei Értéktár döntése: |
Áchim Mihály (1848-1911) pályája, gyóni lelkipásztori működése, temetése és síremlékének állítása
A vallásüldözések idején Cinkotáról Békés megyébe menekülő Áchim famíliából származik. Szűrszabó mester édesapja a felnőtt kort megérő hét gyermekéből négyet tudott taníttatni. Mihály a pozsonyi teológiára 1860-ban került, majd a hallei egyetemre járt. Tanulmányai befejeztével, 1873-ban vállalta el a gyóni lelkészi állást. Öt évvel később, 1878-ban vette feleségül a pozsonyi, szintén evangélikus családból származó Bekker Gizellát. Az ismeretség még a pozsonyi diákévek idején született, a német eredetű Bekker Ádám tanító volt Áchim Mihály szállásadója. A jó felépítésű, erős, vállas lelkész és a törékeny, érzékeny lelkületű felesége az egyházi teendők mellett a papi birtok szőlő és gyümölcsös kertjét is művelték. Házasságukból három lány és négy fiú született, melyet a kor szokásának megfelelően az 1871-es kiadású Károli-biblia első lapjára jegyeztek fel:
„Gyermekeim születtek:
Áchim Mária 1880. augusztus 22.
Áchim Gizella 1882. március 14.
Áchim Péter Pál 1883. június 21. Meghalt 1883. július 21.
Áchim Géza Péter 1884. június 25.
Áchim Mihály 1886. május 14.
Áchim Ádám 1890. április 10. Meghalt 1894. június 10.
Áchim Piroska 1893. június 30.”
A kor krónikása, gróf Vay Sándor így emlékezik: „A tiszteletes úr nem volt a mi hitünkön. De azért bejárt hozzánk sűrűn. Kedves, vidám, napsugaras lelkű ember volt. Gyönyörködött virágos kertjében, kedves méheiben. Édesapám „páterká”-nak nevezte. Gyakran meghívta ebédre. Aztán kugliztak. … Szombaton soha sem akart maradni. Prédikációt kellett neki tanulni. Édesatyám biztatta, rá-ér. Jóságos, szelíd mosolyával válaszolta: „Nem addig van az méltóságos asszonyom. Nálunk nincs mise. Hosszú prédikációt kíván Kovács András uram, Fabók György uram meg a többi gazda valamennyi…” És hiába marasztalták, csak ellépett a kötelességtudó, derék pap, „szent öreg úr – néhai pásztor, - ahogy a fia a gyóni temetőről emlékezvén ír néhai édesatyjáról.” Az 1894-es diftéria járvány tragédiája után a családfenntartás minden terhe Áchim tiszteletes vállára nehezedett. Fiai közül az éles eszű, kitűnő tanuló Gézát szánta pályája folytatójának, akinek jó kiállása, kitűnő szónoki és szavalókészsége az atyai terv megalapozottságát igazolta. Minden rendjén lévőnek látszott, az ifjú pozsonyi teológushallgató kezdetben a megszokott módon gyűjtötte be a vizsgákon a jó jegyeket, Gyónon pedig zsúfolásig telt istentiszteleteket tartott a jól ismert fehérfalú templomban. „A gyóni templom alázatos hívei sokszor hallják a prédikáló fiatal papnövendék mélyzengésű, feledhetetlen, szívbe markoló szentbeszédeit. Zsúfolásig telt ilyenkor a csöppnyi istenháza. Még az ajtón kívül is állottak a hívek. Sokat megkönnyeztetett, katharzisba ejtett.” – őrzi ezt a reményteljes időszakot az 1920-as évek beszámolója. Kimaradt azonban a számításból az írás varázsa, mely letérítette a szülői útról az ifjú költőt. E fordulat magyarázata jórészt éppen Áchim Mihály jellemében, képességeiben rejlik, hiszen maga is írt verseket, pontosabban verses imákat. Gyermekei, a mindössze egy hónapos Péter és a négyéves Ádámka halála, majd hőn szeretett fiatal felesége mély depressziója hozta felszínre a korábban rejtett készséget. A sorscsapások szülte gondolatokat – melyeket Istenhez intézett – apró fecnikre írta. Természetesen nem ostromolta velük az újság szerkesztőségeket, de az asztalfiókban sem maradtak, az istentiszteletek lelki hangolását szolgálták. Létezésük árnyalja az irodalombarátok azon közvélekedését, miszerint Gyóni Géza édesapjától az atlétatermetet, míg édesanyjától a lírai lelkületet örökölte. Áchim Mihály lelkészi működésének kritikus időszaka volt a századforduló, amikor a szlovák nyelvű istentiszteletek tartásának megtagadása miatt perbe keveredett saját híveivel. A konfliktus évtizedekkel később végül a gyóni evangélikusok teljes elmagyarosításhoz vezetett.
Áchim Mihály 1911. szeptember 14-én, Alsódabason hunyt el. Az isteni kegyelemnek köszönhetően tehette ezt abban a tudatban, hogy a „tékozló fiú” révbe ért, mert a kétkötetes költő Gyóni Géza Sopronban, barátai segítségével újságírói állást kapott, megbecsült tagja volt a város irodalmi körének és a Vidéki Hírlapírók Egyesülete választmányának. Temetésére másnap, szeptember 15-én került sor a gyóni evangélikus temetőben. A szertartást Kacsóh Lajos gyóni református és Szilárd Miklós evangélikus lelkészek végezték.
Porai a Gyóni Géza Baráti Kör tevékenységének köszönhetően, Dabas Nagyközség Tanácsának támogatásával került át a jelenlegi gyóni köztemetőbe, mint azt a síremlék márványtáblája is hirdeti. Az ünnepélyes avatóra 1977. október 9-én került sor, ahogyan azt
Fábián Miklós: A Gyóni Géza Baráti Kör című újságcikkének részlete tanúsítja: „Gyóni Géza édesapját, Áchim Mihályt, a Nagyközségi Tanács, A Baráti Kör és Syposs Zoltán hozzájárulásával az új köztemetőben helyezzük el. A régi temető megszűnésével a tanács díszsírhelyet adományozott az 1911-ben elhunyt Áchim Mihálynak. A sírkő avatását október 9-én tartottuk.” Az írásból kikövetkeztethető, hogy az esemény összefüggésben volt a költő hamvainak hazaszállítási sikertelenségével, némiképp azt kompenzálta. Említést érdemel az is, hogy az 1960-as évek elején Balogh István, az egykori Gyóni Géza Irodalmi Társaság elnöke sikertelenül kezdeményezte a költő édesanyja hamvainak exhumálását és Balassagyarmatról Gyónra szállítását. A felmerülő költségek vállalásából azonban meddő vita lett csupán, holott Gyóni Géza 1959-ben kiadott kötetének jogdíja anyagi fedezetül szolgálhatott volna, de az örökösök végül nem tudtak ebben megállapodni.
Áchim Mihály óévbúcsúztató prédikációja
1902. december 31.
Ima:
Fölszállok hozzád, magas sziklaszálam,
Te változatlan minden változásban!
Én Istenem, csak tégedet ölelve
Száll nyugalom, száll bizalom szívemre,
Látván idődnek örvénylő folyását,
Esztendeimnek sebes elfutását –
Ámen!
Sámuel I. 7. 12.
Kedves Testvéreim! Vándorok vagyunk az élet útján, akik egy messze világító czél felé haladunk. Némelyikünk már el is érte a czélt, mely felé bizakodva indult, némelyikünk csak kezdetén van az igazi útnak, némelyikünknek csak most kezdődik a küzdelem, az igazi munka, melyben a másik már ki fáradt. Haladunk, haladunk! Egymás után marad el mögöttünk az ártatlan gyermekkor virágos kertje, aztán az ifjúkor zöld füves, reménnyel, bizalommal teljes mezeje; lassan kijutunk a meglett férfikor ért, kalászos földjére és az út végén ott áll előttünk a maga csendjével, nyugalmával – a temető. Arrafelé haladunk mindannyian… Csakhogy, míg egyik a gyermek kaczagástól hangos üde virágos kertből egyszerre tér meg abba a sokkal csöndesebb virágos kertbe, anélkül, hogy örült volna a zöld füves mezőnek, anélkül, hogy learatta volna ért kalászait a sárguló rétnek, addig a másik végig járja e földi élet egész útját, részt vesz örömében, fájdalmában s ősz fejjel ballag be csendes pihenőhelyére. Melyik jár jobban, boldogabban, ne tűnődjünk most e felett. Ki ösmeri a halál rejtelmeit? Csak azt tudjuk, hogy minden nap közelebb visz hozzá, a rejtélyes ismeretlenhez, hogy minden nap, minden hónap lezár egy részt földi életünkből. Íme, a mai nappal is egy határkőhöz jutottunk, kedves testvéreim, egy határkőhöz, mely lezárja az 1902. esztendőt.
Kedves Testvéreim! A vándor, akit fáradságos útja közben annyiszor megvert a zápor, annyiszor megvert a zivatar, és talán csak néha sütött meg a napsugár, a vándor, ha útja közben egy határkőhöz, egy fordulóhoz ér, miközben letörli arcza verítékét, megelégedéssel tekint vissza a már megfutott útra és egy sóhaj tör fel keble mélyéből: Hála Istennek, idáig már eljutottam. Ebben a sóhajban, kedves testvéreim, benne van nemcsak a hála érzete azért, hogy szerencsésen keresztül jutott bajon, veszedelmen, hanem mikor arrafelé tekint, amerre mennie kell, benne van sóhajában a bizodalom a jövőre, hogy az, aki eddig segítette őt, ezen túl sem hagyja el. Kedves Testvéreim! Mikor a zsidók elfordultak a Jehova Istentől, s a filiszteusok megverték őket, sőt még a szövetség ládáját is elvették tőlük, akkor Izrael népe elvesztette hitét bizalmát, mert az ő hitük szerint Isten lakott abban a ládában. Elvesztette hitét, elfordult az egy Istentől, bálványimádásra hajlott. De íme, az Úr prófétája, Sámuel, visszatérítette őket az Atyához s az ő vezetése mellett megverték a filiszteusokat s üldözték egész a Bethár kőszikláig. S mikor ennek örömére Sámuel a Mispa és Sén közén felállított emlékkőre, melyet Eben Haédzernek – a segedelem sziklájának nevezett el, ezt vésette: mind eddig segítséggel volt nékünk az Úr! – akkor ez nemcsak a hála kifejezése az ő ajkáról a Jehova iránt, aki íme eltávolította a veszedelmet Izrael fejéről, mert megengedte, hogy megverjék a filiszteusokat, hanem ez volt egyúttal a bizalom szava a titokzatos jövőre; a hívő szívé, mely bízik abban, hogy aki idáig védelmezte az ő népét, eztán se fogja cserben hagyni.
Mi is vándorok vagyunk, kedves híveim, kik verítékes arczczal haladunk a göröngyös úton, nekünk is volt ellenségünk, a filiszteus, a gonosz, mely százféle alakban támadt ellenünk, mi is megharczoltuk vele a harczot és mikor kifáradva a harczban, küzdelemben, eltikkadva ülünk egy határkőre, mikor e napon az Isten házába jöttünk, kedves testvéreim, a mi ajkainkról is ellebben az imádság szárnyán Sámuel fohásza: Egész idáig megsegített bennünket az Úr!
És mikor feltűnik előttünk ennek az esztendőnek küzdelme, nyomorúsága, öröme és bánata s eltelik a szívünk keserűséggel s kételkedéssel tekintünk a jövendő elé, akkor legyen ez a mi fohászkodásunk: 1.) hála szózata a múltért; 2.) bizalom vezérszava a jövőre.
I.
Kedves Testvéreim! Legyen a mi fohászkodásunk hála szózata a múltért! Látom arczotokon, hogy kételkedtek ebben. Hallom a kishitűek szavát, amint mondják: Hát azért hálálkodjunk mi, amit elvesztettünk! Azért adjunk hálát, mert reményeink nem teljesedtek, mert alig emlékszünk másra ennek az esztendőnek a történetéből is, mint búra, fájdalomra, csapásra, örökös rettegésre, mindenért, ami e nyomorúságos élet fenntartására szükséges? Azért legyen fohászkodásunk a hála szózata, mert semmi sem sikerült úgy, ahogy mi akartuk, mert reményeink zöld vetését tönkre tette a jéghideg szívek zordon, dermesztő lehelete, mert nyugodt örömünket búra változtattá a gonosz emberek ármánykodása? Azért adjunk hálát, mert örökös gyász, siralom volt részünk ez esztendőben is? Így van-e, kedves testvéreim? Nem így beszél-e az, aki ennek az évnek alkonyatán végig tekint a maga élete folyásán. Óh, mert melyikünket kímélt meg a megpróbáltatás? Melyikünket került el a csapás, veszedelem: melyikünket nem bántották a gonoszok és melyikünket nem keserített gyász, veszteség?
Igaz, kedves híveim, mindegyikünknek kijutott a csapásból, gyászból – és emberi gyöngeség az már, hogy, ha arról van szó, hogy tekintsünk végig életünk egy részén, először is a veszteség, a gyász pillanatai jutnak eszünkbe. Mint a hó fedett rónán, melyen itt-ott fekete pontok látszanak, először is azok a sötétségek tűnnek szemünkbe, ép úgy az ember is először a könnytől áztatott foltokat veszi észre.
Te, akire egyetlen érzékeny csapást mért a sors, bár különben mindig szerencsés voltál, csak arra a csapásra fogsz vissza emlékezni; te, akit egyszer megbántottak, bár különben mindig jó dolgod volt, a bántalomra fogsz gondolni; - és te, aki egyszer koporsót kísértél a temetőbe, nem fogsz mást látni, mint azt a koporsót és mindnyájan azon bánkódunk, amit vesztettünk, amit már akkor elsirattunk, mikor új volt, fájdalmas volt. Hát ezért hálálkodjunk, kérditek, s míg elmerültök saját kicsinyes fájdalmatokba, könnyeiteken át nem látjátok az Úrnak végtelen irgalmát, kegyelmét, mellyel minden bajotokat jóra fordította. Míg mérhetetlennek tartjátok a csapást, mellyel sújtott benneteket, nem érzitek áldó keze simítását, mellyel felemel. Míg kétségbe estek a veszedelem felhőjén, mely rátok borul, míg megdermedtek a fagyasztó széltől, mely véres verítékkel ápolt vetésteket elpusztítással fenyegeti, az alatt nem látjátok a jótékony napsugárt, mely elűzi a felleget, mely új vetés virulását jelzi, mely, mint árnyékot a fény, követi a megpróbáltatást.
Pedig hisz azért, hogy a filiszteusok tábora elragadta Izrael népétől a szövetség ládáját, nem volt-e azért mindvégig ővele az Úr és azért, hogy a csapások, szenvedések megingatták, kiragadták sokak kebléből a hitet, nem volt-e velünk, köztünk, rajtunk az Úr kegyelme?
Ha most az esztendő sírjánál állva azt kérdezem, ki volt az, aki a fenyegető veszedelmek közt is kegyesen megtartott; ki volt, akinek segítségével idáig jutottunk; ki volt az, aki a gyöngét erőssé tette, hogy el ne bukjék a bajban, küzdelemben? Nem kell-e erre azt felelnie a vallásos szívnek, hogy Isten, Isten volt az, aki mind eddig segítséggel volt nekünk!? Ha most ez év alkonyatán azt kérdem, kedves testvéreim, ki volt az, aki a szorongatott kebelnek megnyugvást adott, aki a vérző szíveket bekötözte, aki a szomorú léleknek vigasztalást, a betegnek enyhülést, gyógyító balzsamot adott? Nem kell-e a vallásban felénk hangzó biztatás folytán eszméletre jutva azt vallanunk, hogy Isten, Isten volt, aki a veszteségeket pótolta s a szomorúságon át mindeddig segítséggel volt nekünk, nem kell-e azt felelnünk, hogy Isten az, aki megsegített jóban, rosszban; ő eszközölte, hogy a jót akarjuk s azt véghez is vigyük. Nem kell-e hát, kedves testvéreim, hálatelt szívvel fordulnunk az egek urához a zsoltári szóval így fohászkodván: Áldjad én lelkem az urat és el ne feledkezzél az ő jótéteményeiről! Igen, kedves testvéreim az Úrban, minket az Úr a fájdalmak és veszteségek árán is megtartott s azért kell hálával felfohászkodnunk az elmúlt évért: Mind eddig megsegített bennünket az Úr! De ne csak a hála érzelmét fejezze ki ez a mi fohászkodásunk, hanem egyúttal
II.
A bizalom vezérszava legyen a jövőre.
Kedves Testvéreim, mikor Sámuel próféta a segedelem kövét felállította, az a kő nemcsak Izrael földje felé fordult, hanem a felé az ismeretlen, ellenséges föld felé is mutatott, a melyről Izrael népe sohasem volt biztonságban, vajjon nem tér-e vissza az ellenség, nem kell-e ismét fegyvert fognia, hogy magát megvédje. Az a hely, az az emlékkő nem csak Izrael határát, de a filiszteusok földjének irányát is jelölte. Az a sóhaj nem csak a hála fohászát foglalta magában a ki küzdött békességért, de a jövőbe vetett bizalmat is jelképezte.
A mi fohászkodásunk is egyoldalú, talán haszontalan lenne, ha a hála szózata mellett meg nem csendülne benne a gyermeki bizodalom ezüstcsengésű hangja, hogy az a jó Isten, aki eddig megsegített, az ezentúl is megsegít bennünket.
Ebben az órában nem csak az elmúlt év koporsóját szegezzük be, de a jövőnek bölcsőjét is készítjük, ebben az órában, mikor csak pár rövid óra választ el bennünket a holnaptól, mely immár az új esztendő hajnalát jelzi, ebben az órában, mikor a hála szemfedelét borítjuk a lezajlott év koporsójára, ez órában kell, hogy besugározza az új esztendő bölcsőjét a bizalom fénye!
Mert igaz, hogy az út, melyet ez évben befutottunk, gyakran keserűséget tartogatott számunkra, igaz, hogy többen, sokkal többen indultunk el bizakodva az új esztendő hajnalán s hány letört virágszál, hány zsenge élet nem érte el az új hajnal pirkadását; igaz, hogy utunk gyakran vitt el a temető mellett, hová kedveseinket temettük, de vajjon annak az érzelemnek, mely a veszteségek nyomán fakadt szívünkben, helyt szabad-e adnunk e napon! Vajjon midőn fohászunk kifejezte a hálát a múltért, vajjon helyt szabad-e adnunk a szomorgó kétségeskedésnek a jövendő iránt? – Óh, kedves híveim, aki úgy indul a bizonytalan jövendő felé, hogy íme a múlt szenvedés volt, a jövő mi lehet más! Aki nem táplál szívében egy csöpp reményt, egy csöpp bizalmat sem, annak keserves, sivár lesz útja! Hiszen mi az, ami megaczélozza a kart a küzdelemben, mi az, ami nem enged csüggednünk, kétségbe esnünk a veszedelemben, mi az, amivel bátran indulunk az ismeretlen útra? A bizalom, kedves híveim, egy jobb-szebb jövendőben, a bizalom, mely folyton azt súgja fülünkbe: Eddig, igaz nem sikerült, de hátha, hátha sikerül! Csak küzdj és bízva bízzál! Bizalom nélkül sivár kietlen ez a földi lét s félelmes a jövő, amely ott áll előttünk a maga rejtélyességével, homályával, mint egy csukott könyv, mely idegen nyelven van írva, mint egy rejtelmes, óriási bércz az ütköző időknek beláthatatlan távolában. Félelem, rettegés annak, aki nem hord szívében bizalmat, - megnyugtató biztosság annak, kinek szívét bizalommal tölti el Isten jósága. Halál harangszó annak, aki örökös rettegésben él, imára hívó szózat annak, aki bízik őbenne. Örök rémképek, látomások a rettegőnek – hívó, bátorító, szelíd biztatás a hívőknek, a benne bízóknak: ez a jövő. És ha elmondják Sámuellel: Mind eddig megsegített bennünket az Úr! Ha az Úr volt az, aki idáig segített, ki segíthet ezentúl? Ki derít hajnalt a sötét éjszakára, ki űzi szét a felhőket a napsugárral? Nem Isten-e a segedelem Ura? És ha szívünk megtelt a hála érzelmével a múltért, nem kell-e e hálából természetesen fakadnia a bizalom forrásának? S ha arra gondolunk, hogy íme, a jó Isten megsegített eddig, jóra változtatta csapást, örömmé a bút, nem súgja-e szívünknek a bizalom, hogy aki eddig áldott, eztán sem fog verni, hogy aki eddig gondot viselt ránk, eztán sem veszi le rólunk szerető kezét! Ha ezzel a megnyugtató gondolattal hajtjuk fejünket nyugalomra, ha ez a bizodalom fogja beragyogni álmainkat, akkor megújult hittel fogjuk üdvözölni az új év hajnalát:
Hadd ölellek hát erős sziklaszálam,
Te változatlan minden változásban.
A neved a biztos diadal szavával
Az elzúgó időkbe hadd kiáltsam!
Mert mit szívemnek? ha Te vagy vezére –
Évek halása, évek születése!
(Forrás: OSZK Kézirattára – 1950 után beszerzett kötetes kéziratok. Jelzet: Quart. Hung. 4036. Szerző: ACHIM MIHÁLY. Cím: Achim Mihály verses imái és egy prédikációja. 34 fond.)
/A Kézirattár Levelestárának további kutatási lehetőségei:
- id. ÁCHIM Mihály BEKKER Lajoshoz. 1882, 1889. 2 db.
- id. ÁCHIM Mihályné és férje ÁCHIM Gizellához. 1894. 1 db.
- GYÓNI Géza atyjához, ÁCHIM Mihályhoz. 1903, 1905. 2 db./
Bibliográfia:
CZAGÁNYI LÁSZLÓ: Ezer dabasi pillanat. Dabas, Pressman Bt., 2010.; p. 26-27.
FÁBIÁN MIKLÓS:
- A Gyóni Géza Baráti Kör. Honismeret 1977/5, p. 54.
- Gyóni Géza (1884-1917). Tanulmány és bibliográfia. (Előszó: Dr. Tóth Béla.) Dabas-Szentendre, Dabas Városi jogú Nagyközségi Tanács – Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár, 1984. 141 p.
GYÓNI (SZOLÁR) FERENC:
- Jegyzetek. In: Gyóni Géza összes versei. Budapest, MEFHOSZ Könyvkiadó, 1942; p. 325-355.
- Jegyzetek. In: Gyóni Géza ismeretlen versei. Budapest, MEFHOSZ Könyvkiadó, 1943; p. 327-363.
- Rab évek kálváriája. Gyóni Géza élete (1884-1917). Gépelt kézirat kötet, Budapest, 1944. Halász Boldizsár Városi Könyvtár helytörténeti gyűjtemény. 636 p.
KAPUI ÁGOTA, FELDMAN LÁSZLÓ: Gyóni Géza életpályája. Képeslap összeállítás a költő halálának 95. évfordulójára. Dabas Város Önkormányzata, 2012. 10 p. (borító)+16 képeslap.
KAPUI ÁGOTA, VALENTYIK FERENC (szerk.): Csak egy éjszakára: fordítások. Előszó: Kapui Ágota. Dabas, Pressman Bt. – Dabas Város Önkormányzata támogatásával, 2007. 26 p.; 21 cm.
PÁL LÁSZLÓNÉ: Adalékok Gyóni Géza életművének értékeléséhez a költő 1914-ig tartó
pályájának alapján. Dabas Nagyközség Évkönyve, Dabas, 1971; p. 55-73.
G. SIN EDIT: Gyóni Géza Pest megyében és Budapesten töltött évei 1905-10. In: Ikvai Nándor (szerk.): Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3.). Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1975. p. 401-432.
Összeállította: Valentyik Ferenc
Gyóni Géza: Álom a sátorban
Már Észak véres éjszakái
Mögöttem lesznek. Délfelé megyek.
Köszöntlek áldott róna, erdőnk fái
S vértől pirosló kincses szent hegyek.
A dombon, melyről falum látszik,
Könnyel köszöntöm a drága határt.
Zsoltáros ajkam érinti a földet,
Melyen rabolva bitang csorda járt.
Halleluja! új mese-ország;
Áldott új magod, zsendülő mező.
Halleluja! megcsókolom a szent nőt,
Aki elébem lelkendezve jő.
Karját karomba büszkén ölti,
S megállok vele a kapuk előtt,
A hős társakat dallal köszönti...
S megkeresem a gyóni temetőt.
Szegény öreg pap lent a sírban
Az én apám, tudom, hogy nem aludt,
Míg messze Észak gyilkos éjszakáin
Fiai fölött égtek a faluk.
Szent öreg úr, néhai pásztor
Sírja tövében pihenőt lelek.
Beszélek néki népe tavaszáról,
S megáldnak áldott apai kezek.
Harcos dicsőség koszorúját
Szegény öreg pap sírjára teszem.
Az Úr velünk volt, apám, visszajöttünk,
Szabad földben nyugodj már csöndesen.
(Przemysl, a második ostrom alatt.)