Please ensure Javascript is enabled for purposes of website accessibility
2024. július 19. péntek
Emília, Esztella
Holnap: Illés napja lesz

Slider Dabasi ujsag

In memoriam dr. Polácska László (1947. február 22. – 2023. december 31.)

Dr. Polácska László Budapesten született és nőtt fel, 1973-tól az állatorvosláson kívül a haszonállatokat érintő egészségügy elkötelezettje volt.

A hetvenes évek elején Dabasra költözött, ahol rövid idő alatt beilleszkedett a vidéki életbe. Álltartók százainak segített gyógyító munkájával, mindenkivel megtalálta a hangot. Munkája egyúttal szenvedélye is volt, amiért nagy tisztelet övezte nemcsak Dabason, hanem az egész régióban.

Felesége korai halála után gyermekei és unokái jelentették számára a világot, valamint az az összetartó baráti közösség, akikkel minden nehéz helyzeten átsegítették egymást és a közös utazásokkal, horgászatokkal, programokkal jó hangulatban töltött pillanatok örökké emlékké szelídülnek.

Tisztelettel őrizzük emlékét!

Isten nyugosztalja!

-------------------------------------------------------------------------------------

Barátom emlékére - In memoriam dr. Polácska László

Azt mondják: ha elveszíted egy Barátod, akkor önmagad egy részét is elveszíted.
Ma már tudom, hogy ez mit jelent.  

Hogy mit jelent: gyászolni. Gyászolni azt, akit barátként szerettünk és tiszteltünk, és gyászolni azt, hogy nem csak őt vesztettük, hanem mindazt, amit magával vitt.   
Azt, ahogy mi láttuk őt, és azt, ahogy ő látott bennünket.
Azt, ahogy megértettük őt, és azt is, ahogy ő értett meg bennünket.
A barátság sok mindent jelenthet, de egyvalami biztosan a legfontosabb ezek között: az, hogy csak együtt van értelme ennek az egésznek.
 
És ezért van az, hogy ha el kell őt engedni, akkor a Földnek is meg kell állni! Ha csak egy pillanatra is, de muszáj…   Mert ezt jelenti a barátság.

És ezt én úgy mondom, hogy a mi barátságunknak 36 évet adott a Jóisten.
36 évet kaptunk ahhoz, hogy jelentést és jelentőséget adjunk egymásnak. Feltétlenül és bizalommal. Vastag betűvel szedve és aláhúzva. Akkor is, ha egyetértünk a világ dolgaiban, és akkor is, ha nem.  
Mert lehet vitatkozni, és akár harcolni is, csak egyet nem lehet megtenni: egy barát soha nem tesz zárójelbe, vagy lábjegyzetbe.
Egy barát soha nem lesz futó ismeretség, vagy csak egy vendég, mert egy Barát mérték és főleg tükör.  Része annak, aki vagy. Akivel mindent meg lehet beszélni, és akinek mindent el lehet mesélni.
Még most is.
Mert én így teszek még most is…
Minden egyes nap eszembe jut egy érdekes gondolat, egy fontosnak tűnő téma és én rögtön azt mondom magamnak, hogy ezt meg kell beszélnünk, hogy ezt neki el kell mondanom. És csak aztán eszmélek, hogy ezt már nem tehetem.  Mert már nem lesznek válaszok.  
 
Elvesztettünk egy barátot. És most össze kéne szedni egy kosárba mindazt, amit itt hagyott nekünk.  
És ez nehéz…  Nagyon nehéz, mert alig lehet elmondani, hogy mi volt a mi közös történetünk. Mert ez nem olyan, mint elmondani, hogy munkájában, hivatásában honnan hova tart egy ember. Annak mégiscsak van egy íve és fontos állomásai.
 
De a barátság nem ilyen. És különösen a mi történetünk nem volt ilyen. Nem volt iránya vagy fejlődése. Sokkal inkább egy sodrása. Közös élményei. Együtt megtett utazások. A hetente együtt töltött közös programok.  Egy körforgás. Azok a pillanatok, amikor szavak nélkül is értettük egymást.
Azok a helyzetek, amikor a mondatoknak már nem volt jelentősége. Csak a gesztusoknak, a félszavaknak, és szokásoknak.  A huncut közösségnek, hogy egymás gondolatait szavak nélkül folytattuk vagy amikor azt mondta a nap végén – és mindig csak ennyit mondott – hogy „Hagyjuk el az uszodát” és ez zárórát jelentett mindenkinek.

Hát ő most elhagyta az uszodát…

Nehéz, nagyon nehéz ezt az egymás és a nagyvilág közös dolgait folyton körbejáró történtünket elmesélni.  És részben azért, mert nehezen engedett közel magához másokat.
Ő már csak ilyen volt.  És még inkább azután, hogy énjének másik felét, szeretett feleségét 22 éve elvesztette. Sokszor még közöttünk is csak úgy volt ezután, mint egy magányos sziget a tengerben.

De egy olyan sziget, amely ott volt akkor is, ha ez a tenger körülötte viharos volt; és akkor is, ha csendes – így látták őt sokan.

De mi ismertük azt is, ami ott lapult a felszín alatt. Azt, hogy nagyon is tudott csillogni a szeme! Nagyon is szerette megélni az örömöt, amit a lányai Edina és Zita és a rajongott unokák: Balika, Mesike, Julcsika és Gáborka jentett neki.
És mindennél boldogabb volt, hogy megmutathatta nekik a nagyvilágot!
És mi akkor láttuk igazán, hogy dehogy is zárkózott ő. Nagyon is szerette és kíváncsi volt a világra, és ezt mohó szeretettel élte meg és ezt nagy szívvel adta is tovább azoknak, akiket szeretett.
Bennünket sem kímélve.

De mivel mi Barátok voltunk, nekünk inkább jutott a kisebb szenvedélyekből:
Első helyen kell megemlítenem a politikát, ami összehozott bennünket.
Kedvenc klubcsapata mérkőzéseit, ami valóban rendkívüli; mégpedig azért, mert elképzelni sem tudtam, hogy hogyan találtak egymásra ő és a Portsmouth csapata. Mindenesetre egymásra találtak, és még neve is ott van a klubcsapat emléktábláján. Bizony neki, a Portsmouth legvérmesebb, legkitartóbb magyar szurkolójának.  
Vagy amikor a kedvenc sörét itta és lelkesen ajánlotta nekünk is, ami pedig az ale sör volt és ezért többet nem is szeretnék mondani róla. Javára legyen mondva a bajor söröket is szerette.
És persze horgásztunk közösen. A mi csapatunk bizony évente eljárt közös horgászatra.  
Minden évben kétszer, bármi is történt, bármilyen időt is fogtunk ki, bizony nem volt olyan, hogy ne hajtottuk volna végre azt a nemes feladatot. Az sem volt akadály, ha a pecabot otthon maradt.
A közös pálinkafőzés, amihez képesítést is szereztünk.
Bárhogy is alakultak a dolgok, a legfontosabb az volt, hogy együtt legyünk.
Hogy együtt legyünk addig, ameddig lehetett – ameddig azt nem mondta, hogy „hagyjuk el az uszodát”.

És mi 30 évnél is tovább lehettünk együtt.
36 évet töltöttünk együtt, mint jó barátok úgy, hogy hetente jártunk össze.
Már a régi rendszerben is. Amikor még nem fordult meg a világ.  Akkor kezdtünk el összejárni, és beszélni arról, hogy mit hoz a jövő, milyen hazát szeretnénk.
És ebből nőtte ki magát az, hogy hetente egymásra figyeljünk, kezdetben négyen, majd lettünk 8-an, 9-en is. És ez lett az egyik közös történetünk.  

És volt egy másik közös történetünk is. Négyen bejárni a nagyvilágot. Nagy-Britanniát, északról délre és keletről nyugatra, Franciaországot, Spanyolországot.  Megjárni a zarándokok útját Indiában, Franciaországban, Portugáliában és a Szentföldön. Megélni a kíváncsiságot a nagyvilágra.

És egy kicsit együtt éltük meg a belső utazását is; azt, hogy visszatalált a Jóistenhez, és meg tudta élni újra a hitét.
Ez is része a közös történetnek. Halkabb, csendesebb, de ez is része volt a mi történetünknek. Hogy együtt nyitottunk ajtót, kifelé és befelé.
És mindez szinte még tegnap történt.
Elképzelni is nehéz, hogy több lépést már nem tesz meg velünk; és alig tudok felelni arra, hogy milyen ember volt, mert még most is itt van bennünk.

Itt vannak bennünk a gesztusai, a mozdulatai. Hogy nehezen engedett magához másokat, hogy távolságtartó volt – például magázott másokat olyan helyzetben, ami ma már nem szokás. Hogy markánsan és megalkuvás nélkül értékorientált volt és másokhoz és magához is mércét állított és aki vagy ami annak nem felelt meg azt keményen és szilárdan elutasította.
Hogy kevés embernek van ilyen tartása, amilyen neki volt.
És hogy nagyon szerette a családját.

És talán ránk is így gondolt - oda se gondolva, minden héten. És csak remélni tudom, hogy ezt mi is viszonoztuk.
Hogy megtettük azt, amit Edina kért tőlünk, amikor élete párját elveszítette. Azt kérte, hogy: „Vigyázzatok a Papóra!”. Hát most nem tudom, hogy vigyáztunk-e rá eléggé.  De azt biztosan tudom, hogy ő odafigyelt ránk.   
Mostanáig. Mert most ő úgy döntött, hogy „elhagyja az uszodát”.

És mi nem megyünk ma vele. Mert erre az útra már egyedül indult el a mi Barátunk.
És mi csak kérni tudjuk a Jóistent, hogy ne hagyjon magára és ne engedje el a kezed!
Kísérjen tovább Téged ezen az úton, és találj békét az ő szeretetében.

Soha nem felejtünk el, Barátom!

Szabó István

Pol 01




Pol 02






Print Friendly, PDF & Email

Search

Weboldalunk sütiket (cookie-kat) használ, hogy a legjobb böngészési élményt biztosíthassuk Önnek honlapunkon. Az oldal további használatával jóváhagyja a sütik használatát.