Huszonöt éves a mi városunk. Irigylésre méltó korához illően szép és lendületes, öröm végignézni rajta. 16716 szív dobbanása, lakóinak szeretete élteti. Szeretjük, mert a miénk, bennünket szolgál, közös erőfeszítéseinket tükrözi. Első negyedszázadát még jól átfogja az emlékezet, és Móricz Zsigmond címként kölcsönvett gondolatával egyezően summázható, hogy valóban áldás volt ezen az időszakon. Korszakos álmok valósultak meg a magyarság vérkeringésének centrumában, ott, ahol nem is olyan régen még négy falut jelöltek a térképek.

közös költségvetés alapulvételével, a KSH helységnévtárának adatai szerint az összevonás éve: 1950 (tanácselnök: Valaszkay Károly), mellyel egyidejűleg - részben az Alsó-Dabastól elcsatolt területeken - Délegyháza község is létrejött. A diktatórikus államberendezkedés körülményei viszont már az ellenérzések kifejezésének semmilyen formájára nem adtak lehetőséget 1966-ban, amikor október 1-jével az Elnöki Tanács rendeletben mondta ki Sári, Dabas és Gyón községek egyesítését (tanácselnök: Czeróczki András). Az ország leghosszabb főútjáról nevezetessé vált település 1970. január 1-jével a nagyközségi, majd másfél évtizeddel később, 1984-ben, a városi jogú nagyközségi címet kapta meg. Miután ezzel párhuzamosan, 1983. december 31-én megszűnt a járási hivatal, a dabasiak a „városi jogú” kitételt pusztán egyszerű formai, közigazgatási kategóriaként értelmezték,

Nagyon meglepő, de az első, aki városként látta a jövőt az Alföld kapujában, az a napjainkra legendává magasztosult Sziráki Pál (*1881 †1967) volt. Gyón község bírójáról, a körzet korábbi nemzetgyűlési képviselőjéről köztudott, hogy minden befolyását latba vetve küzdött a 20. század elején kezdődő községegyesítési törekvések ellen, az eladósodott szomszédot, a „dzsentrifészek” Alsó-Dabast jelölve meg a legfőbb akadályként. Amikor csak előálltak a közösködés ötletével, mindig keresett és talált megfelelő tekintélyű támogatót a megyénél, hogy szétoszlassa az összeállni látszó viharfelhőket. A sikeres lobbizás után pedig a „fizetségről” sem feledkezett meg: így lett például Gyón község díszpolgára dr. Preszly Elemér (*1877
†1971), Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja.

Az 1930-as években, amikor Gyóni Géza hamvainak hazaszállítására országos mozgalom szerveződött, néhány hónapig olyan elképzelés uralta a honi sajtót, hogy a költő végső nyughelyét Alsó-Dabason, Kossuth László síremléke mellett alakítják ki. Sziráki Pál az „Isten után Kossuth az első!” elvet vallotta, és minden előítéletén felülemelkedve a nagy ívű tervet még a két község fúziójának javaslatával egészítette ki, feltételül szabva, hogy az új településnek a „Kossuth-város” nevet kell viselnie.

A történelem forgatókönyve más úton vezetett a várossá váláshoz. A községegyesítési folyamat a koalíciós évek időszakában, Dinnyés Lajos (*1901 †1961) miniszterelnöksége idején, 1947-ben mozdult ki a holtpontról: közigazgatási rendelettel vonták össze Alsó- és Felső- Dabast. Tiltakozásaikkal a települések némi időt nyertek, így az első azaz a nagy többségben fel sem merült, hogy ez a várossá válás előszobáját jelentheti. Nem voltak tisztában a városi cím minimális jogszabályi követelményeivel, de tapasztalataik alapján „város”-on leginkább a közeli alföldi városok: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét által képviselt település-fejlettségi színvonalat értették.

Ehhez az elváráshoz képest pedig óriási, mindenképp évtizedekben mérhető volt Dabas hátránya. A helyi tanács a Biksza Miklós útról a Lenin téri járási hivatal épületébe átköltöző vezetősége (tanácselnök: Petike Jánosné dr.) és apparátusa ugyanakkor a várossá válás jogszabályi követelményeit már rövidtávon teljesíthetőnek ítélte, és az éves költségvetések összeállításakor következetesen prioritást adtak ennek a célnak. Tehették ezt azért, mert a majdani városi státus célját szem előtt tartva a megyei párt- és tanácsi vezetés – már a községi összevonások óta – kiemelt fejlesztési lehetőségeket biztosított Dabasnak az ötéves tervek készítésénél, a járásra lebontott kereteken belül.

A szocialista államrend általános válsága, egyre szűkülő anyagi forrásai erős határt szabtak a tervezésnek. E realitást jól jellemzi, hogy Raisza Gorbacsova 1986. júniusi látogatásakor a Klapka utcában épített néhány százméternyi aszfaltozott út kuriózumszámba menő példa volt a következő években.

Az időszak leglátványosabb beruházásának a Gyóni Géza Általános Iskola Bujdosó Géza tervei alapján készült új épületegyüttese tekinthető, melyet 1986. augusztus 20-án, kiemelt megyei ünnepség keretében adtak át rendeltetésének. A legnagyobb fiaskónak viszont a piaccsarnok bizonyult, melyet a kereskedelmi centrumtól és a lakóteleptől való viszonylagos távolsága miatt a vásárlók elkerültek, így rövid, gazdaságtalan működés után be kellett zárni.

Valós jelentőségénél nagyobb lakossági visszhangot váltott ki az egykori járási hivatal dísztermének és előcsarnokának felújítása, melynek során falburkolat mögé „száműzték” Fónyi Géza (*1899 †1971) Kossuth-díjas festő- és mozaikművész szocreál alkotását, az 1964-ben készült Sgraffitót. Sokan ezt felesleges luxuskiadásnak ítélték, míg a tanácsi vezetés azzal érvelt, hogy a leendő városnak szüksége lesz egy megfelelő esztétikai nívójú tanácskozó teremre, ahol a polgári esküvői szertartásokat is megtarthatják. Ugyanakkor senki nem vitatta, hogy egy városnak saját címer dukál, így született meg a természeti és építészeti értékeket jól ötvöző jelkép a szarvasbangóval és a Halász Móricz-kúriával. A városi cím elnyerésére összeállított
pályázat kötelező rubrikái közül végül kettő maradt üresen: nem volt Dabason kórház és uszoda (az 1959-ben – lényeges tervezési hibákkal megépített, de bezárásáig az egész környéken népszerű gyóni strand ugyanis időközben teljesen tönkrement).

Ez azonban 1989-ben nem tette próbára a Népköztársaság Elnöki Tanácsának nagyvonalúságát, mely 16/1989. (II. 5.) számú határozatával, 1989. március 1-jei végrehajtási dátummal, soha nem tapasztalt számban, összesen 41 községet nyilvánított várossá. A Pest Megyei Hírlap újságírója meglepődve tapasztalta, hogy a dabasiak jó részét váratlanul érte, és nem hozta lázba a várossá nyilvánítás ténye. A március 4-i riportban Schönweitz Tamás tanácselnök is visszafogottan nyilatkozott, és jobbára a közvetlen közeli feladatokat: a Táncsics Mihály Gimnázium új szárnyának építését, a „zöldiskola” tanuszodájának tervezését és a dabasi szakmunkásképzés visszaállításának szükségességét hangsúlyozta. A városavatásra március 30-án, csütörtökön délután, ünnepi tanácsülésen került sor. A tanácskozás hangulatára kimondatlanul is rányomta bélyegét a rendszerváltás számtalan bizonytalansága. Akkoriban volt napirenden például a többpártrendszer bevezetése Magyarországon, és két héttel korábban ünnepelt először március 15-én külön a dabasi ellenzék. A díszoklevelet átnyújtó Katona Imre, az Elnöki Tanács titkára ünnepi beszédében hangsúlyozta: a jogilag várossá vált Dabas tényleges várossá válásáért még sok a teendő. Ezzel az akkor 14 800 lakosú településen gyakorlatilag mindenki egyetértett, s a reális helyzetértékelés jó alapot nyújtott az elmúlt 25 év dinamikus fejlődésének.

A mai dabasiak döntő többsége büszke városára, mely már nem kreált, hanem valódi központja a térségnek. Még élnek az egykori négy község gyökerei és reméljük, hogy ez nagyon sokáig így lesz. Egymás kölcsönös tisztelete és megbecsülése, szolidaritás a nehéz helyzetben élőkkel, a városrészek arányos fejlődésének fenntartása, összefogás a nagy célokért, de az ügyes-bajos hétköznapokban is: mindez együtt lehet az áldásos Jövő záloga.

Valentyik Ferenc